Google maps 3D

2011. szeptember 02.

Bátyó szülinapja, és az egyéves út kezdete. Nem mondom, hogy könnyű volt otthagyni mindent.

A ferihegyi kalandok után ott ültem a repülőn. Nézelődtem, képzelődtem, de még mindig nem tűnt túl reálisnak, hogy ha innen kilépek, akkor egy ideig nincs anyu-apu, barátok, nincs Vacsi köz, sőt zenélő városháza és túró rudi sem a boltok polcain. Ellenben 3 órán keresztül nagyonis van egy őrült másféléves kis gombóc gyerkőc 2 sorral előttem, aki ha 50x nem tette meg a repülő orra és farka közti távolságot üvöltözve, akkor egyszer sem. Közben egy kis szundi, újságolvasgatás, angolok kihallgatása (kizárólag nyelvgyakorlás céljából) és a várakozás, hogy végre láthassam a felhők fölötti napnyugtát, ami még gyönyörűbb, mint gondoltam. Nem sokkal később pedig az esti Manchaster tengernyi lámpái jobbról és balról – azt sem tudtam hova kapjam a fejem. Milyen kár, hogy nem repül gyakrabban az ember lánya.

A landolás után kivételesen nem volt taps, amit valljuk be egyáltalán nem bántam, majd az első szippantásnyi angol levegő, beviharzás a terminálba, bőröndök bezsákmányolása, és végre ismerős arcok az exit-nél. A pici ikreknek végre nem kellett újra bemutatkoznom, nem úgy mint az elmúlt években mindig, amikor próbáltam belőlük kikényszeríteni, hogy uuuugye emlékeztek, hogy én etettelek titeket krumplistésztával? Az eddigi összes kudarc ellenére végre valahára most láttam felcsillani a szemüket, és drága Mama és Adam is ott vártak szépen libasorban. 2 és fél óra út haza, oldalamon 1-1 alvó kis kupac, majd Evesham-be érkezés, és végre Tündit is megölelgethettem, aki eközben csillogóra varázsolt mindent. Lakóhelyem innentől kezdve drága nagynénim, Adam és unokatestvérkéim családi házának felső szintje. Velem szemben pedig imádnivaló nagymamám, aki szintén kiköltözött egy hosszabb időre, itt vagyunk hát mi, így 6an. Egy rövid házszemle, majd a napnak vége szakadt.

 

A ház és a garázs

A másnapi ébresztő: fél8kor nyílik az ajtó, majd egy huncutul vigyorgó, mezítlábas kisemberke már rögtön a takaróm alatt. A szobám a ház második szintjén, a tetőtérben van, egy kényelmes matracon alszom – méghozzá milyen jókat! A fal mellett soksok láda tornyosul tele játékokkal, és még kibontatlan konyhai és egyéb felszereléssel, amikre a költözés óta még nem jutott idő.

 

Tetőtéri szobám és az állványokon sorakozó vállfás ruháim

 

Kilátás az ablakomból

Na de vissza a takaró alatti gyerkőchöz – Finn, aki reggel 8kor már tele van energiával, elkezdi nekem sorban mutogatni a játékait, majd elővesz egy plakátot, amin gyakoroljuk a betűket egy picit. Így négyévesen hihetetlen tanulékonyak mindketten, ja merthogy idő közben már Phoebe is beslisszant a szobába, kicsit még üveges tekintettel, úgyhogy ő még egyelőre mellettem kucorodik. Finn közben megmutatja melyik a „Fish” betű, örvendezünk egy nagyot együtt.

3 hónapja, mióta Mama velük lakik már rengeteget tanultak magyarul, és használják is a szavakat, többnyire mixelt mondatokban, mint „I can go gyorsan too” és „it’s a bit meleg”. A kedvencem eddig az volt, mikor Finn felkiabált nekem az emeletre: „Ani, I need to pisi and kaki!! IT’S COMING!!!!” éédi pofa, nem lehet betelni vele.

A hétvégi program mindig elég sűrű, sokat vagyunk a közeli parkban, ahol van egy giga nagy játszótér is, tele olyan játékokkal, amiknek egy részét még soha nem is láttam – hát igen, mondjuk úgy, hogy túlszárnyalja a szockó mászóka-hinta-csúszda modellt. Van egy elkerített rész, ami egy strand és egy játszótér kombinálása, ha a földön levő színes pöttyökre lépsz, akkor különböző szökőkutak, meg vízsugarak lövellnek ide-oda, én meg csak nézek ki a fejemből. A játszótéri kalandokról egy órát tudnék regélni, kezdve az agyontetovált apukáktól, a westernkalapos, napszemüveges, szintén kivarrt bébicsőszön át az árulkodó 6éves kislányig, aki engem talált meg, hogy kifinomult angolsággal beárulja az én kis unokatesóimat. Ja és ha már tetoválás – ma az egyik irodában láttam egy kb 60 fölötti, bottal járkáló öreg nénit egy gigantikus szájkarikával, valamint hidrogénszőke és rózsaszín raszta hajjal. És azt kívántam, bááárcsak lefotózhatnám úgy, hogy ne vegye észre, mert ezt az otthoniaknak is látnia kell. De aztán nem volt annyi vér a pucámban.

A város nagyon szép, ma sokat sétáltunk, a szitáló eső ellenére is. Stratford upon Avontól 15 mérföldre vagyunk.

 

A város sétálóutcája, háttérben a belváros hídja

Az Avon folyót már első nap meglátogattam, sok a kacsa, hattyú – Mama mindig mondja, hogy majd megyünk eteteni a „Swamokat”... gyűjtjük is nekik a maradék kenyeret, van külön Swamos doboz.

Az Avon hajókkal és néhány hattyúfenékkel

A fordított közlekedésről megállapítottam, hogy még hülyébb, mint gondoltam, és vannak egészen mosolyfakasztó táblák is:

 

Ma körbejártuk a legfőbb nevezetességeket, és vásárolgattunk is egy kicsit. Az itteni pláza külön tetszik kívülről, nem lóg ki a városképből egyáltalán, minden csupa tégla, meg virág mindenhol, nagyon szép.

A „River Side” pláza bejárata

Az Evesham-i városháza

Egy kecskemétihez hasonló, zöldellő óra, háttérben a város legrégebbi házával

Evesham Abbey

„Please ring 4 service” – ebben a boltban eladó sehol nem volt, valahol hátul matatott a raktárban. Néztem nagyokat, hogy itt hogy megbíznak a vásárlóban, csengetni kell, ha szeretnél valamit. Otthon bezzeg a DM-ben a biztonsági őr 20 centinél nem megy messzebb.

Az első designos gumicsizmákat áruló boltot is megtaláltam, virágos, pöttyös, van itt minden 19 fontért.

Mama es Ani a vásárlás után egy padon pihengetve

Délután intézkedtem az alakuló tanársegédi állásom érdekében. Ugyanis Adam iskolájában van egy ilyen lehetőség, de még közel sem biztos, úgyhogy szapora lekopogás, meg pozitív gondolatok, meg hasonlók. Tessék nekem szorítani!

Most még olvasok egy kicsit (Catherine Alliot – The old-girl network) a szókincs érdekében, aztán elteszem magam holnapra. Merthogy a holnap sem lesz unalmas...